Az egysejtű prokariótából az evolúció rendkívül bonyolult és szerteágazó útján végtelennek tűnő hosszú idő alatt kialakult a jelenlegi élővilág, melyet az emberi faj ural. A tápláléklánc abszolút csúcsán élünk, nincsenek természetes ellenségeink. Az ember az összes csúcsragadozónak, szárazföldön, vízen, levegőben az egyetlen és közös legyőzője. Pedig nem mi vagyunk a legerősebbek, leggyorsabbak, nem tudunk repülni vagy víz alatt lélegezni, nem nekünk vannak a legfejlettebb érzék vagy mozgásrendszereink, nincsenek méreganyagaink, nem rendelkezünk hatalmas karmokkal vagy fogakkal és mégis. Akkor vajon mi az az abszolút győztes tulajdonság, képesség amivel rendelkezünk?

Sokáig úgy tartották a felemelkedéshez az eszközkészítés, (pontosabban a fegyverkészítés) és használat vezetett, melynek feltétele volt a kétlábra állás, kezeink szabaddá válása és a szembeforduló hüvelyk ujj. A folyamat valóban ez volt, de a tulajdonság, ami az eszközkészítésben mai napig kulcsszerepet játszik, melyet most is magunkénak mondhatunk, az az élővilág legfejlettebb központi idegrendszere, az emberi agy, a képesség pedig a tanulás.

Ha összevetjük más fajokkal az agyunkat, megállapíthatjuk, hogy szerkezetének nagy része hasonló a többi emlőséhez, a legjelentősebb különbség a tömegében, méretében van. A méretbeli különbséget csupán az állkapocsizom mutációjának köszönhetjük. Ez a jóval gyengébb állkapocsizom, lehetővé tette, hogy koponyánk hátsó része megnövekedjen, ezáltal teret biztosított a nagyobb, fejlettebb agy kialakulásának. Kb. 30 éves korunkig a koponyánk folyamatosan növekszik, míg legközelebbi rokonunknál, a csimpánznál, 3-4 éves korban befejeződik ez a folyamat, így tanulás révén sem képesek egy gyerek értelmi szintjénél magasabbra jutni. Ezek után könnyen belátható, hogy az ember és a csimpánz DNS-e közötti 1.23%-os eltérés és az 5 millió éves törzsfejlődési leválás bőven elegendő a szembetűnő különbségek magyarázatához, ami nem is olyan szembetűnő, ha a két faj petesejtjét, illetve a benne található információt hasonlítjuk össze.

Önmagában a nagy agyméret nem elegendő a tudáshoz, csak lehetőséget biztosít a megszerzéséhez tanulás révén, ezen folyamatban a kommunikáció, a kommunikációra való képesség kiemelkedő jelentőségű, ahogy az emlékezés képessége is, a határokat egyelőre nem ismerjük.

Bár az agyunk a testünk tömegének csak 2%-a, de a 1011 idegsejtnek rengeteg energiára van szüksége, a szív verőtérfogatának 15%-a, a test teljes oxigénfogyasztásának 20%-a, glükózfelhasználásának 25%-a esik rá, az agynak a túléléshez percenként 0,1 kilokalóriára van szüksége. Ehhez hasonló nagy energiaigény számos állatfajban korlátot jelent az agy méretének növekedésében. Például egyes denevér fajok agyának mérete redukálódott az ősi alakhoz képest, mondhatni az evolúció során inkább a manőverezőképességbe invesztáltak a szárnyméret növelésével. Ahogy minden, ez a folyamat is a környezethez történő alkalmazkodásról, a túlélésről szól.

Erre korábban olvashattunk már egy kulcsfontosságú példát a növényi sejtek fotoszintézise kapcsán, most nézzünk egy másikat. Ahhoz, hogy szabad szemmel lássunk, fényre, jelen esetben napfényre van szükségünk. A Nap által kibocsátott sugárzás egy széles elektromágneses spektrum, melynek nagy részét a Föld légköre elnyeli. A felszínt két szelet éri el, a 103 m hullámhosszúság körüli úgynevezett rádióhullámok és a 10-5m – 0.5*10-6m közé eső hullámhosszúságú tartomány. A rádióhullámok leginkább fémekkel foghatók fel és igen nagy hullámhosszúságuk miatt a kisebb méretű testek nincsenek rá hatással, így információt sem adnak róluk. A másik tartomány viszont, rövid hullámhosszúsága miatt, nagyon kis testek, akár egy sejt, felületéről is egyszerű szabályokat követve, az anyagra jellemzően elnyelődik/visszaverődik, így aprólékos információt ad bármely útjába kerülő testről.

Az élet korai szakaszában a létfenntartáshoz megfelelő volt csupán a világosság érzékelése. Ilyen fényérzékelő sejtek még mindig találhatóak az agyban, amelyek a napi ritmusunkat szabályozzák. Később ez már nem volt elegendő, a fényérzékelő sejtek továbbfejlődtek. Például az ember szemében a fény érzékelésére 130 millió pálcika, a színek érzékelésére három típusú (S, M, L) összesen 7 millió csap fejlődött ki az evolúció során. A különböző hullámhosszúságú fény  ezeket más és más mértékben stimulálja. Az ingerek elektromos impulzusokként terjednek az idegekben egészen az agyig, ahol az agy, a csapok által érzékelt különböző hullámhosszúságú fényhez megfelelő színeket, a pálcikák által érzékelt fényhez pedig világosságot rendel, s így képet alkot.

Az evolúciónak „köszönhetjük” szemünk világát, a színek mellett a két dimenziós látás képességét is (különben nem kellene könyvet olvasnunk, kijelzőt bámulnunk, stb.), ahogy minden egyes szervünket, életünket, az egész élővilág kifejlődését és létezését, melyet meghatározott a Nap, a Föld légköre, és minden egyéb földi körülmény, mely a több milliárd éves evolúció során kialakult, amit tévesen "természetesnek" és állandónak hiszünk ...